Kapernaum Csoport alapítvány
A menű átugrása

Hogyan is kezdődött? - A Kapernaum Csoport bemutatása

Munkámból és munkahelyemből kifolyólag már hosszú évek óta nyaraltattam halmozottan sérült gyerekeket, fiatalokat. Gyerekeim mozgássérültek, egyrészűk beszédképtelen és van közöttük értelmi fogyatékos is. Őszintén bevallom, hogy sokáig eszembe sem jutott, hogy a szórakozáson és a kikapcsolódáson kívül mást is kellene, lehetne velük együtt csinálni.

Úgy 5-6 évvel ezelőtt kezembe került egy amerikai beszámoló (amit az amerikai JAF konferenciáról hozott akkori főnököm), amelyben sérült gyerekek nyaraltatásáról, közös alkalmaik kialakulásáról és tapasztalataikról volt szó. Nagyon felvillanyozott a dolog és igen lelkes lettem. Igen, ilyesmit kelIene létrehozni, de fogalmam sem volt, hogyan kezdjek hozzá. Az idő múlásával viszont lelkesedésem megcsappant.

Nem sokkal később, évközben is testközelbe kerültem tanítványaimmal, mert otthonaikba jártam tanítani őket. Sokkal jobban láttam, átéltem, tapasztaltam kínlódásaikat, gondjaikat, céltalanságukat, a szülők gyötrelmét, megkeseredettségét, fáradtságát. El kezdtem imádkozni és kértem Isten útmutatását, vezetését. Szerettem volna tudni, hogy mit kellene tennem. Látszólag évekig nem történt semmi. Eközben azonban a következőket végezte el bennem az úr: megláttam, ez nem lelkesedés, fellángolás, még csak nem is jócselekedet kérdése. Nem az érzelmeimen múlik. Megláttatta velem, hogy nem kezdhetek hozzá, amíg mélyen bennem van az-az érzés, hogy szeretném, ha látnák az emberek milyen nagyszerű és nehéz feladat ez. Nem lehet, amíg bizonyítani akarom „mi is tudunk ilyet", persze Isten segítségével. Akkor Rá bíztam, hogy Ő tudja mikor lesz itt ennek az ideje, a helye, az alkalma, a megoldása.

Úgy ahogyan Ő mondja: „Nem erővel, sem hatalommal, hanem az én lelkemmel!" (Zak 4,6). Nem az én akaratomon múlik, nem a tudásomon, nem a lelkesedésemen, hanem egyedül Őrajta. Hiába a jó ügy iránti buzgalom, a hiány felfedezése, meglátása. Megértettem, hogy -Ő kezdte el bennem kimunkálni a gondolatot, Ő vezetett erre az útra, így Ő tudja mikor lesz itt az ideje és akkor lesz rajta áldás. Én emberileg úgy éreztem, időben minden nappal veszítünk, de megértette velem, hogy az Ő órája másként jár, „és egy nap az úrnál olyan, mint ezer esztendő és ezer esztendő, mint egy nap" (2Pét 3,8). Semmivel sem késik el az úr.

1992 nyarán érdekes kis csapat állt össze a gyerekek nyaraltatására. Minden segítőm hívő fiatal volt, holott ez addig nem volt kritérium. Mindegyikük a mi református gyülekezetünkbe járt. Akkor támadt az a gondolatom, hogy esténként gyerek Bibliából kellene felolvasni egy-egy rövid történetet és, hogy sokat énekelhetnénk. Ez így is történt. A nyaralás végén úgy éreztem, jó volt, de nem készültem rá igazán, így egy kissé kevés volt.

Következő évben már elhatároztam, komolyan készülök otthon az esti alkalmakra. A segítők is lelkesen fogadták a hírt. Ami a 10 nap alatt mégis történt, azt hiszem mindenkit meglepett és Isten dicsőítésére indított. Kicsit szorongtam a hét kezdete előtt, jól csináljuk-e így, megértik-e a lényeget, hiszen olyan vegyes volt a társaság életkorban és értelmi szinten? Van-e értelme, hogy most tíz napig szó esik Isten igéjéről, aztán otthon semmi? A hét első napján a reggeli közös imádságkor, amit a segítőkkel tartottunk, ez volt a napi ige: „akik gúnyolódtak a kicsiny kezdet napján, azok is örülni fognak, ha meglátják a zárókövet" (Zak 4,10). Isten válaszolt és megerősített.

Minden kicsiben kezdődik, de az Ő áldásával naggyá lesz. Olyan nyitottságot, éhséget tapasztaltunk a gyerekek, fiatalok körében, amire nem számítottunk. Az alkalmak után többen odajöttek és a kommunikációs tábláik segítségével, „szemük éhségével" kérdeztek, és újra elmondatták a történeteket. Még a legnagyobb, flegma kamasz is figyelt és a hét végére kérdezett, pedig az elején kijelentette „minek ez, úgysem értik a többiek, én meg szoktam templomba járni". Ajándékba kaptuk a csodát.

A nyaralás végére felvetődött bennem egy gondolat, egy kérdés. Isten felülmúlta elképzeléseinket. Láttuk, tapasztalhattuk az éhséget és tudtuk, csak ez a zárókő, sarokkő, maga Jézus Krisztus lehet életük biztonsága, megoldása. És most vége? Ennyi lett volna? Nem hittem el, hogy Isten itt befejezte volna ínunkáját és most egy évig csend, s talán jövőre újra lesz 10 napunk és 10 esti áhítatunk. A kicsiny kezdetnek valahogy folytatódnia kell. De hogyan?

Nem akartam lelkesedni, és arra támaszkodni. Imádkoztam. Abban az időben kezdtük el a Bibliaolvasó kalauz szerint Mózes II. könyvét olvasni. Isten teljesen egyértelművé tette számomra, hogy folytatni kell, menjek és vezessem ki népét a sötétségből, mint szolgája tette. (Akinek negyven évet kellett várnia lelkesedése után, hogy Isten alkalmassá tegye, és Ő hívja el a feladatra.) Persze ugyanazok a kérdések merültek fel bennem is, mint Mózesben: hogyan kezdjem el; mit mondjak; kivel, kikkel együtt csináljuk; nem vagyok alkalmas; hová, milyen alkalomra vigyem őket; melyik nap, mivel oldjuk meg a szállítást, hiszen csak egy kicsi autónk van? Ezernyi kérdésem volt, tele voltam kérdőjelekkel, és nem láttam az „alagút" végét.

Férjemmel elutaztunk egy házaspári csendeshétre. A közös bemutatkozáskor mindenki beszélt magáról, munkájáról, mióta házas stb. Nem mondtuk konkrétan senkinek sem, mire lenne szükségünk, ehhez a szolgálathoz. A hét végén odajött hozzánk egy házaspár, akiknek volt egy mikrobuszuk és felajánlották segítségként a szállításhoz. Annyira meglepődtem, hogy csak megköszönni tudtam és oly mértékig lenyűgözött Isten gondviselő hatalma, hogy elsírtam magam. Akkor erősödött meg bennem, hogy ha az úrnak ilyen gondja van ránk, kézzelfogható a bizonyítéka gondoskodásáról, ne gondolkozzam anynyit, kezdjem el, ahogyan Ő mondta.

Ősszel összehívtam azokat a fiatalokat, akikkel együtt voltunk nyáron és elmondtam nekik mindent. Volt, aki vállalta a szolgálatot, volt, aki nem tudta, de a hiányt kipótolta Isten. Egyenlőre havonta egy vasárnap visszük el a gyerekeket, fiatalokat. Reggel összeszedjük őket autókkal és elmegyünk a gyülekezetünkbe. Ott mindenki korának és értelmi szintjének legjobban megfelelő gyerekalkalomra ill. a vele párhuzamosan folyó istentiszteletre megy. Utána együtt ebédelünk valahol - Burger King, McDonalds, stb. Délután különböző programokat szervezünk: megyünk moziba, Múzeumba, kirándulni, együtt játszunk, ünnepelünk, stb. A szállítási, benzinköltséget tizedeinkből fedezzük. Szolgálatunknak a Kapernaum nevet adtuk a bibliai történet alapján. Mielőtt elkezdtük ősszel a munkánkat, írtam az általam ismert gyerekek szüleinek egy levelet. Megírtam benne, hogy mihez szeretnénk kezdeni, milyen gyakran, mi a célunk. Leírtam a bibliai történetet is, hogy honnét vettük a nevünket és miért. Az is szerepelt a levélben, hogy szeretnénk, ha ez idő alatt kicsit pihenni, kikapcsolódni tudnának a szülők. Végül meghívtam őket a gyülekezetbe. Szinte mindenki visszajelzett, hogy elengedi a gyereket, a gyerekeknek meg nagy kedvük volt jönni. A szülők közül eddig még csak hárman jöttek el látogatóba, a gyülekezetbe. Ez volt az egyik.

A másik: megbeszéltem lelkészünkkel és a gyerekmissziós munkacsoporttal, hogy minden hónap második vasárnapján hozzuk a gyerekeket az alkalmakra. Meséltem a gyerekekről és kértem ők is meséljenek a csoportjuknak arról, hogy mi majd jövünk, és kik vagyunk, ne érje őket váratlanul. Ennyit a kialakulásunkról.

Miért a Kapernaum nevet választottuk? A történet a Márk evangéliumában van leírva, a 2. fejezet 1-12 verseiben. Jézus Kapernaum városában járt, és ott az egyik háznál beszélt az emberekhez. Mindenki hallgatni akarta Őt, a házból kiszorultaknak már az udvar sem volt elegendő. Élt ott négy férfi, akiknek volt egy súlyosan mozgássérült barátjuk. Szerettek volna ők is ott lenni, amikor Jézus beszél, hallgatni, látni Őt. Fogták a barátjukat és egy hordozható ágyon - amelynek a két végén két-két fogantyú volt - elvitték ahhoz a házhoz, ahol Jézus prédikált. Igen ám, de a ház, az udvar, még az utca egy része is telis-tele volt emberekkel. Nem fértek oda, nem tudtak közelebb menni. Mit tegyenek? A szeretet találékony. Némi töprengés után, megkerülték a házat. A helyi építkezés szerint, a házaknak lapos volt a teteje és a legtöbbnél lépcsőn lehetett feljutni a tetőre. Így cselekedtek ők is. Felmentek. Egy szokatlan és merész döntést hoztak az „ügy" érdekében. Elkezdték bontani a tetőt. Egy akkora rést bontottak ki, amin kötelek segítségével le tudtákengedni a hordágyon fekvő barátjukat, abba a terembe, ahol Jézus volt. Pontosan az Ő lábai elé. Azt hiszem, nagyon bíztak Jézusban. Jézus válasza pedig, erre a „közbenjáró hitre" a bűnbocsánat hirdetése volt a sérült emberre nézve.

Minden megtalálható ebben a történetben, amit mi is fontosnak, lényegesnek tartunk, és amit megtapasztaltunk a szolgálatunkkal kapcsolatban. Ez egy „vivő" szolgálat Jézushoz - az evangélium hirdetése. „Vivő" szolgálat ez emberek közé - megismerik sérült barátainkat, és ők megismerik a világot. Megtalálható benne az akadálymentes környezet - tömeg, lépcsők, épületek. Megjelenik a találékony, odafigyelő szeretet; a bizalom Jézus iránt. Jézus látta a segítők hitét és „értékelte" azt (közbenjáró hit). Jézus a lelki felépülést látta az elsődlegesnek, mint bárki másnál. Fontos a fizikai, testi segítség - mégis az egyetlen, aki igazán segíthet; Jézus Krisztus. Ezért választottuk tehát a Kapernaum nevet.

Most néhány tapasztalatunkról, küzdelmünkről. Azt gondolom, fogalmazhatok úgy, hogy amit végzünk, küldetés. A missziói munkának van egy folyamata, ami a mi, és a ti munkátokban is meg kell, hogy nyilvánuljon. Gondoljatok csak a külmissziókra. Legelőször megtanulják az ott élők nyelvét, megismerik szokásaikat, életformájukat, életüket. Azután kórházat, iskolát, templomot stb. építenek. Tanítanak, gyógyítanak, dolgoznak, segítenek, és amikor kialakult egy kapcsolat és ismerik őket, beszélnek Krisztusról. Nem beszélhetek Jézus Krisztusról, az Ő szeretetéről, a Vele való élő kapcsolatról, a belé vetett reménységről, megváltásáról, amíg nem vállalok közösséget ezeknek a szülőknek, gyerekeknek az életével, nem veszem ki a részem az életükből. Nem elméletileg, hanem gyakorlatilag. Nem szolgálhatok csak igével, amíg másként nem szolgáltam. Itt van az a pont, amikor több szempontból is beszélnem kell a szülőkről, összefüggésben gyerekeikkel.

A munkám során és a szolgálatunkban - több mint egy évtízede - találkozom szülőkkel. Nagyon közel állnak a szívemhez. Megpróbálom és igyekszem átérezni, átlátni, megérteni gondjaikat. Szomorú tapasztalatom, hogy a teher, amit hordanak, a sok kudarc, elutasítás, amit átéltek, sokszor a tehetetlenség, az egyedüli küzdelem, meggyötörté, megfáradttá, megkeseredetté, reménytelené és kétségbeesetté teszi sokukat a hosszú évek folyamán. Nincs „kőszikla" a lábuk alatt, nincs már a sok próbálkozás után reménységük. Szoronganak gyermekük jövője miatt, mi lesz, ha már ők nem lesznek, de a jelenben is olyan kevés a segítség, a lehetőség gyermekeik számára. Sokszor csak a kiközösítettséget, elutasítást élik át. Sok család felbomlik, konfliktusok vannak a családtagok között. Erejük véges, szükségük lenne Jézus Krisztusra. Mi addig aligha beszélhetünk nekik Isten szeretetéről Krisztusban, amíg nem vállalunk részt az életükből, amíg nem segítünk. Az ő életük is akkor változna meg, ha megismernék és elfogadnák Jézus Krisztust, sőt a gyerekek is akkor erősödnek meg igazán Őbenne, ha otthon a szülők nem utasítják el. A családban élő sérült gyerekeknek olyan szoros a kapcsolatuk - főleg - azédesanyákkal, hogy bármilyen fejlődésük nagymértékben tőlük függ. A vasárnapi alkalmakkal, a nyaralásokkal nemcsak a gyerekeket szeretnénk Jézushoz vinni, elfogadtatni őket másokkal, megismertetni őket és velük a világot, olyan helyekre elvinni őket, és olyan dolgokba bevonni őket, amit maguktól nem tapasztalhatnának meg, hanem szeretnénk utat találni a szülőkhöz. Szeretnénk pihenést nyújtani a 24 órás fizikai-lelki szolgálatban, lehetőséget teremteni a „kettesben létre", kis terhet levenni a vállukról, és talán ezek által is közelebb vinni őket Jézushoz. „Tartozunk pedig mi az erősek, hogy az erőtlenek erőtlenségeit hordozzuk, és ne magunknak kedveskedjünk." Róm 15,1

Több mint egy év múlt el a szolgálatunkban, és abban a pillanatban, amikor a láthatókra tekintettem, elbizonytalanodtam. Egy szolgálat útja nem egyenes ütemben, sikerekben gazdagon emelkedik fölfelé. Egyik elkeseredésem az volt, nem tudtam, nem láttam, mi marad meg gyerekeinkben az igéből. Hiszen a havi egy alkalom nem sok, az aznapi programok is kimoshatják belőlük mindazt, amit az igéről hallottak, és otthon - egy család kivételével - nem beszélnek hitről. Mit fognak fel értelmi fogyatékos gyerekeim, ha egyikmásik értelmes a nyárhoz képest visszaesést mutatott? Volt, amikor elkeseredtem. Olyan ez, mintha a szélbe vetnénk. Isten irgalmas volt hozzám, hozzánk és három eseten keresztül is megvigasztalt és hitet adott. Ugyanakkor megtanított arra, ez a munka alázatot kíván, mert beszédképtelen gyerekeim egy része sohasem fogja úgy visszajelezni a benne megszülető reménységet, mint ép társai. De nem is az én dolgom, hogy „lássak". „Mert hitben járunk és nem látásban". Láncszem vagyok, vagyunk Isten munkájában, és nem az egész lánc maga.

Van egy 18 éves fiú, aki beszédképtelen (de hall), mozgássérült, valamint értelmileg is sérült. Az édesanyja mesélte, hogy egyik nap otthon arra lett figyelmes, nagy a csönd. Nem szól a magnó, a TV. Hol a gyerek? A szobája ajtaja csukva volt. Lassan odament, bekukucskált és belépett. A fiú az ágyon ült és azt a gyerekeknek készült pár lapos, az evangéliumról szóló képes füzetet lapozgatta, amit nyáron kapott az egyik esti alkalmon. Meglátva az anyját, ujjával csendet intett és mutatta, ne zavarja, mert most imádkozik. Pár nappal később behozta a munkahelyemre ezt a füzetet és mutatta, hogy adjam oda a gyerekfelügyelő lánynak. Isten hatalma, szeretete, bölcsessége és az Ő akarata lélekben térdrekényszerített. Így munkálkodik Ő, egyedül Ő tudja, mi játszódik le ebben az emberkében, hogyan ismerteti meg magát vele. És Ő ezt a beszédképtelen, értelmileg sérült gyereket is fel tudja használni az örömhír terjesztésében az Ő elképzelése szerint. Az Ő dicsősége ott ragyog fel, ahol mi talán nem is gondoljuk, ahol mi talán el sem tudjuk képzelni, ahol nincs ott akadályként önző emberi számítás.

Mindezt 1994 körül írtam. A csoport 1993-ban alakult és az idén ünnepeljük a tíz éves fennállásunkat. 1997-ben váltunk alapítvánnyá. Az úristenbetartotta minden ígéretét. Mindig mindenben mellettünk volt, gondoskodott rólunk a legreménytelenebb helyzetekben is. A kicsiny kezdetet naggyá tette. A mai napig adományokból tartjuk fenn magunkat. A kezdetkor 6-8 gyerek volt és ugyanennyi segítő. Ma 23 gyerek ill. fiatal jár vasárnaponként, számuk nyári nyaraláskor és csendes-hétvégén 4-6 fővel nő, a segítők létszáma ugyanennyi (2002. karácsonyán kilencven egynéhányan ünnepeltünk együtt!) Már minden vasárnap találkozunk, egyik vasárnap a kicsik, a másik vasárnap a nagyok, vagyis az egyiken a gyerekek meg az értelmileg sérültek, a másikon meg a fiatal felnőttek. Továbbra is a fiatalok az Istentiszteletre, az ép értelmű gyerekek a gyermekórára járnak, az értelmi sérülteknek mi tartunk speciális Biblia órát. A nap további része úgy folyik, mint régen. Nyaranként a táborozás már három csoportra tagolódott az életkor és értelmi képesség szerint és ennek megfelelően tartjuk délelőttönként a bibliai alkalmakat. Családi összejöveteleinket a közös ünnepeken kívül az „év elején" és az „év végén" családos búcsú illetőleg nyitó találkozásokkal bővítettük. A jó hangulaton, barátkozáson kívül ilyenkor rövid igehirdetés is hangzik gyülekezetünk valamelyik lelkipásztorától. Az örömteli pillanatok mellett így igét hallanak azok is, akik nem járnak templomba, beszélgetésekben megismerik egymás gondjait, tanácsot, segítséget adnak egymásnak a családok, és valamit csökken magányosság érzetük.

Isten meghallgatta imádságainkat és kölcsönkaptunk két mikrobuszt állandó, és időközönkénti használatra. Persze ehhez még hozzájön néhány segítő személygépkocsija is a szállítások zökkenőmentes lebonyolítása érdekében.

A speciális Biblia órákra mindig kidolgozunk egy témát, amit sorozatként veszünk át sok-sok szemléltetéssel, énekléssel. Kiadtunk már egy „Tudni illik..." című szórólapot, amelyben arról van szó, miként viselkedjünk különböző sérültséggel élő embertársaink társaságában. Néhány éve került a kezembe ez a kis könyv (Istennek minden ember különösen fontos) angol nyelven, amelyet most sikerült kiadatnunk, és újra megjelentetjük a „Tudni illik et.

Imádkozunk azért, és célunknak is tekintjük, hogy más gyülekezetekben is létrejöjjenek „sérült" csoportok. Ennek érdekében rendeztünk más gyülekezetben „csendes-napot", amelyre meghívtuk Budapest református gyülekezeteit. Itt röviden bemutattuk a sérültek „világát", elmeséltük a csoportunk kialakulását és mindennapjait, bemutatkoztak sérültek és segítők. Többen bizonyságot tettek, elmondva, mit kaptak Istentől a csoporton keresztül. A „feszültebb" légkört kommunikációs játékkal oldottuk. Reméljük ezzel is segítettünk, és bátorítást adtunk a kezdéshez.

Következő nagy álmunk és tervünk egy olyan lakóközösség létrehozása, megépítése, amelyben halmozottan sérült fiataljaink önálló életet élhetnek saját kis lakásaikban, és ahol dolgozhatnak is. Tudjuk, ez csak Isten segítségével, támogatásával lehetséges, mert hatalmasak és emberfelettiek a megoldandó feladatok.

Az ige szavai bátorítanak: „A reménység pedig nem szégyenít meg...". Róm 5,5

Hálásak vagyunk az úrnak, hogy méltatott minket erre a szolgálatra és eszközként használ a munkájában. Hihetetlenül sok ajándékot kaptunk mindannyian és ezáltal is formálta életünket.

Bartókné Luthár Barbara
a Kapernaum Csoport vezetője